A Kelet tánca – Raqs Sharki ….avagy a hastánc?

Amióta a hastánccal foglalkozom, sokfelől és sokféleképpen hallottam erről a műfajról. Az eredetéről, a milyenségéről. Azt, hogy valójában mi az igazság, nehéz meghatározni.
Ahhoz, hogy ezt a táncot hitelesen tudjuk tanulni és táncolni, kell egy alap tánctörténeti tudás, amely tartalmazza mindazt, amitől ez a műfaj most ilyen.


A hastánc vagy más néven orientális tánc egyike a világ legrégebbi táncainak. Gyökereit egészen a termékenységi táncokig visszavezetik. Több földrajzi területen formálódott, alkotóelemeit egymástól távol élő népek táncaiban is felfedezhetjük. Ennek köszönhetően többféle változatban, számos stílusban él. Valódi eredetét illetően sok történet él a köztudatban, néhány már-már inkább legendának mondható. Talán ezzel is még misztikusabbnak sejtetve ezt a műfajt.

 

Ez a nőiséget szimbolizáló, kifejező tánc szoros összefüggésbe hozható a csábítással, az erotikával, emiatt gyakran hátrányba ,- téves megítélés alá került és kerül. Mint mindennek, ennek is vannak valóságalapokon nyugvó gyökerei. Emiatt még itt nyugaton is sokan szívesebben használják rá a hastánc helyett az orientális tánc megnevezést.

 

A Kelet Táncát arab elnevezése alapján egyre többen „raqs sharki” névvel illetik, így valójában más mögöttes jelentést kap a műfaj. Ebben a kifejezésben ugyanis nem találhatjuk meg a „has” szót, utalva ezzel arra, hogy a tánc inkább a belső kiteljesedésről, mintsem a férfiak szórakoztatásáról szól.

 

A hastánc kifejezés XIX. századi francia utazóktól származik, akik számára a táncban valószínűleg a has mozgása volt a legfigyelemreméltóbb. A francia kifejezést (danse du ventre) átvette az angol (bellydance), majd például a magyar nyelv is.

 

A raqs sharki a Közel Kelet és Észak Afrika országaiba származtatható vissza.

 

Termékenységi táncokból való gyökereit a mai napig hordozza, több kultúrában és szertartásban most is megtalálható. A mai Egyiptomban ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül. Megőrizték szokásaik közt azt is például, hogy a fiatal pár a táncosnő hasára teszi a kezét. Ettől a rituálétól a bő gyermekáldást remélik.

 

Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok a piactéren táncoltak, így gyűjtötték össze a hozományra való pénzt. Hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. Ennek az emlékét őrzi a mai hastáncruhákon az aranypénz utánzatú díszítés.

 

Az ókori Egyiptomban szakrális és hétköznapi jellege is volt. Táncolták papnők, a templomi szertartásokon, élt szórakoztató táncként is, valamint ünnepeken maga a nép is táncolta. Sajnos ezekről nem sok információ maradt fenn.

 

Ezen kevés információk egyike szerint a tánctanításban komoly szerepet kapott a természeti jelenségek megfigyelése – megfigyeltetése a tanítványokkal. A táncosnők egy része papi nevelést kapott.

 

A VII. században az iszlám hódításokkal elterjedt a kultúra is. Az iszlám országok speciális társadalmi szerkezete, a nők életmódja is alakította ezt a táncot. Az arab asszonyok egymás között táncoltak, egymást tanították. Ennek az emlékét őrzi például az a marokkói és algériai tradíció, hogy a házasság előtt a vőlegény édesanyja megnézi, hogyan is táncol a leendő feleség.

 

A mórok közvetítése a hangszerekkel és a zenével újabb stíluselemekkel gazdagította a műfajt, és „léptei nyomán” felismerhetővé téve a befolyást más táncokban, például a spanyol flamencoban. A flamenco visszahatása pedig az észak-afrikai táncokban figyelhető meg. Az autentikus marokkói táncok közül is van, amiben fellelhetők a jegyei.

 

A középkorban India és a Nyugat között Perzsia lett a „híd”. Ezt követően a török, majd az európai hódítások illették kézjegyükkel –e táncot.

 

Az ókori Egyiptomban még templomi tánc, kikerülve a templomokból a szórakoztatás felé haladt tovább. Ezzel együtt azonban kezdeti magas művészi értékéből sokat veszített, bár a paloták falain belül még korántsem annyit, mint azokon kívül.

 

A szórakoztatás magával hozta azt is, hogy a tánc „könnyedebbé” vált, s a paloták falain kívül tovább formálódhatott, gazdagodhatott pl. a cigány törzsek táncaival (Ghawazee táncosok).

 

A tánc megélhetési formává is vált, így valójában is már csak foszlányokban maradtak fenn a „régi korok művelt táncosai”.

 

Az orientalizmus „virágkora” a XVIII.-XIX. században volt. A táncosnőknek három jellegzetes csoportját lehetett ekkor megkülönböztetni.

 

Az első csoportot az awalimok alkották. Műveltek, zenében és költészetben jártasak voltak, valamint csak női közönségnek táncoltak.

 

A második csoport a ghawazik csoportja. Ők főként utcai szórakoztatók. Erkölcstelennek tartották őket, nem állt távol tőlük a prostitúció sem.

 

A harmadik csoportot „alacsonyabb rendű awalimok” alkották. Velük kapcsolatosan tényszerű volt a prostitúció.

 

Napóleon hadjáratát követően csak a legledérebb réteg maradt. 1834-ben Mohammed Ali nagyrészt betiltotta ezt a táncot. Az awalim elvesztette a „tanult nő” jelentést.

 

Később, Abbas basa idején visszatértek a táncosnők Kairóba, bár nem táncolhattak. A XIX sz. és a XX. sz. fordulóján a hastánc színpadon, night clubokban, varieté színházakban is helyet kapott (első ízben az Eldorado nevű szórakozóhelyen).

 

A XIX. század végére Európában is megjelent (1889. Párizs – Világkiállítás).

 

A nyugati táncosnők tovább formálták a műfajt, hozzátéve a csillogó kosztümöket, show elemeket illetve a fátyolhasználatot. Ismét magas színvonalú előadásokat láthatott a közönség.

 

Minőségi táncoktatás vette kezdetét, híres táncosnők neveltek híres növendékeket. A szíriai származású táncos és színésznő, Badiya

 

Masabni tánckarából ekkor került ki Samiya Gamal, Tahiya Carioca és Nayma Akef.

 

Létrejött az ún. revü stílus. Megteremtője Nagwa Fouad volt.

 

Ezt követően is betiltották a hastáncot, majd újra virágzásnak indult, s a világháború is rányomta bélyegét. Ennek ellenére fejlődött, szakmai vezetők születtek, egyesületek, csoportok alakultak és a mai napig folyamatosan fejlődik, színesedik és alakul a kor szellemének, a hely kultúrájának megfelelően. Más és más minden hely, minden tanító, és minden tanítvány által – ám valami – ami talán maga a Nő titka – kezdetektől az örökkévalóságig misztikummá teszi.

 

Napjainkban –e műfajon belül megkülönböztetünk „nyugati” és „arab vagy keleti stílusokat”. Nyugatiak között kiemelkedő a tribal vagyis törzsi (American Tribal Style) tánc valamint itt említhetők a különböző ún. fantázia táncok illetve a fúziók.

 

Az arab vagy keleti stílusba soroljuk a klasszikus raks sharki; a baladi; a saidi; a skandarani; fellahi; a khalleghi, és a dabkah táncokat. Mindegyiknek külön-külön megvannak a saját stíluselemeik, eszközeik zenéjük, amely jellemzi őket.

 

Van azonban egyetlen dolog, amely mindenképp közös bennük…

 

Egyszer azt olvastam valahol: „a keleti ember szemében a hastánc az, amikor a nő csípőjében ringatózik az egész világ”….